Időről-időre megállok egy-egy régi épületnél, templomnál, vármaradványnál vagy sírhalomnál. Megérintem a köveket, a repedezett gerendákat, a hulló vakolatot, és érzem bennük az elmúlt időt. Megpróbálom megérteni, mi mindent láttak és éltek át a múltnak ezen őrei, és milyen válaszuk van számunkra. A múlt tanúit azonban csak kevesek képesek megérteni. Az ő világuk más mint ami ma körbeveszi őket. A sorsuk bizonytalan, hátralévő idejük határozatlan, s csak annyit tudunk, hogy a régi házak egyre inkább eltűnnek, s a sírokon a keresztek elkorhadnak, kidőlnek. Csak a hűséges krónikások – a fák évgyűrűi – jegyzik föl rendre pontosan, hogyan múlik könyörtelenül az idő. Az idő pedig halad, olyan, mint a víz a folyóban: mozgása folyamatosan változik, de az áramlása mindig ugyanaz. Ez az örökkévalóság.